A
szívem
adnám

„A fájdalom tiéd most ingyen”

hogy a semmirekellő véremet keringesse. Ez nem én vagyok, csak egy magatehetetlen test.
Mély levegő, ahogy azt a terápián tanultam. Ott már százszor lejátszottam a fejemben ezt a pillanatot. Tudtam, hogy egy nap valaki majd leírja, hogy elvált vagyok. Hiába esküdtem örökre nyolc évvel ezelőtt. Most mégis valaki aláírt egy határozatot, hogy mégsem.
– Dóri! Felállnál a színpadra, kérlek? Be kellene állítani a mikrofonod. – Máté kissé kötekedő hangnemben szegezi nekem a kérdést.
– Nem tudnál, csak egyetlenegy percet várni? Ennyit kérek, nem többet – kezemet összekulcsolom a tarkómon.
– Én meg arra kértelek, ne kaffogj velem – egy vállvonással jelzi, hogy a játékszabályokat, amiket a zenekar alapításakor hoztunk, mind a ketten ismerjük.
Duzzogva levonul a lépcsőn. A papírra nézek, újra összeszorul a torkom. Soha nem gondoltam volna, hogy egy koncert előtt kapom meg ezt a határozatot. Hátranézek, fel a színpadra, egyenesen a mikrofonállványomra. Hogy menjek fel oda? A repertoárunk tele szerelmes dalokkal, aminek a nagy részét nekem kell előadni.
A sok feketeruhás technikus közül próbálom kiválasztani a tesóm. Esélytelen.
– Viktor! – kiáltok erőtlenül.
Az egyik megfordul, fehér bőre, rikító égszínkék szeme, apró pisze orra alapján már könnyebb beazonosítani. Intek neki, hogy jöjjön.
– Mizu? – kérdezi félve.
– Megtennél nekem egy szívességet?
– Persze! – odanyújtja a mikrofont. – Elem kicserélve.

– Köszönöm. – próbálok valami mosoly félét az arcomra erőltetni.
Amikor elveszem, a biztonság kedvéért ránézek, és ujjamat szorosan a mikrofon kapcsolóján tartom. Bár alig lézeng pár ember a szigeten, mégsem szeretném, ha más meghallaná, mit hozott nekem a futár.
– Viktor, figyelj! Tedd meg nekem, hogy ezt a papírt beteszed a kocsid kesztyűtartójába, majd este kiveszem, mielőtt hazamegyek. De nagyon vigyázz rá, jó?
– Mi történt? Nem tűnsz valami vidámnak – aggódva végigmér.
– Kimondták a válást – csücsörítve bólogatok, jelezve, ez kemény dolog. – Most jött meg a határozat.
– Ide jött? De miért? – értetlenkedik a kelleténél hangosabban.
Minden szem azonnal ránk szegeződik.
– Fogd már be! – förmedek rá, összeszorított fogakkal – Majd elmondom holnap. Ezek itt – odavágom a mellkasára a borítékot – a válási papírok. Tedd be őket a kocsiba.
Az utasításom határozott, valamit mondana, épp nyílik a szája, amikor óvatosan megrázom fejem, ne most! Sajnálatot vélek felfedezni az arcán, majd bólint és elviszi a borítékot, én a könnyeimet nyelve indulok a színpadra.
Viktor nem elég, hogy az öcsém és a fő hangmérnökünk, de a mostantól csak volt férjem legjobb barátja. Lényegében ő hozott össze minket egy tíz évvel ezelőtti szilveszteri bulin. Viktor a legérzékenyebb ember a környéken és az egész országban. Nem akarom, hogy bármit megtudjon a válás pontos okáról. Magát hibáztatná, amiért

olyan sokáig voltam boldogtalan. Ahhoz pedig túlságosan szeretem ezt a kis hülyét, hogy felesleges bánatot okozzak neki.
Tíz év az életemből. Se gyerek, se karrier. Egy darabjaira hullott harminckét éves nő lettem, egy sértődött volt férjjel. Mindezt nem elég, hogy tudom, de minden érzés lerí az arcomról.
Próbálom megigazítani a sminkem, mert a színpad egy szent hely, oda még a beállás idejére sem mehetek fel csapzottan. Nézem az arcom, és visszasírom azokat az éveket, amikor annyi bajom volt magammal, hogy nagynak láttam az orrom. Ma az orrommal semmi bajom, sőt megszerettem. Hosszú, egyenes. Manapság meggyőződésem, hogy a hosszú orromban van minden tartásom. Hatalmas barna szemeim, alig negyed óra alatt apró kis mandulák lettek, a belecsepegő szemfesték okozta könnyáradat miatt. Egy könnycsepp százat csinál tipikus esete. Előveszem a púderem, begyógyítom a sminkemen esett sérüléseket, az élénkpiros rúzsból is felrakok egy biztonsági réteget.
Mire felérek a színpadra, egy minden tekintetben megtévesztő maszk takarja az elmúlt fél óra megrázkódtatását.
Kedvetlenül babrálom a mikrofonállványt. Beállítom a székem magasságát, leülök és várom a beállást. Azt a végeláthatatlan tökölést, amikor mindenki arra törekszik, hogy a hangzás tökéletes legyen, mintha legalábbis CD minőséget szeretnének egy szabadtéri koncerten.
Mátét figyelem. Sötétbarna frizurája, az utolsó hajszálig hátranyalva. Hosszú arca összes izma befeszülve, barna pillantása idegesen járkál ébenfekete gitárja nyakán, szálkás karjának összes izma is feszül a vállával együtt. Tényleg

megsértődött rám. Ráncolja a szemöldökét, vékony szájával minimálisan csücsörít. Régóta figyelem és ezt a szájtartást igen mókásnak tartom. De soha nem merem kinevetni érte, mert ilyenkor nincs vicces kedvében. Pedig, ha ő nincs vicces kedvében, akkor nagy baj van, a szememben ő a végtelen türelem megtestesítője.
– Máté – szólok halkan, miközben a gitárját hangolja – Bocsáss meg kérlek. Nem akartam olyan csúnyán beszélni veled.
Legyint egyet, az arcáról azt olvasom le, megszokta a kirohanásokat. Leül mellém, gitárját az ölébe veszi, majd olyan pillantással néz rám, ami azt üzeni, rögtönzött pszichológiai tanácsadás következik.
– Mi történt Dodó?
– Mától elvált asszony vagyok – szólok lemondóan.
– Ez baj? – nevet – hisz régóta tudtuk, hogy ez a nap rövidesen eljön.
– Mindig azt hittem, hogy a válás a kishitű, link emberek sportja. Nem akartam feladni. Amikor otthagytam pár napra, én csak pihenni akartam egy kicsit, utána mindent megbeszélni.
– Tamással csak úgy megbeszélni? – néz rám csodálkozva.
– Erre válaszolnom kell?
– Kellene – szól a szokásos diplomata stílusában. – Ez egy terápiás jellegű kérdés volt. Ideje lenne őt tisztán látnod.
Nyakába akasztja a gitárt és elkezdi játszani a Cdúr skálát. Nem könnyíti meg a helyzetem, ebben a zajban kellene kitalálnom egy elfogadható választ, az évszázad kérdésére.

– Egy évig jártam pszichológushoz, úgy érzem, tisztán látom őt.
– Ha így lenne, most nem lógatnád az orrod. Akkor értenéd, hogy a válás a lehető legjobb dolog, ami veled történhetett.
– Hohoho! Lassabban – lefogom a kezét, hogy legalább az idegesítő zaj megszűnjön. – Kissé intenzív ez a terápia! Óvatosabban.
– Rendben! Akkor kontrollt a fülbe, és kezdjük el a beállást – paskolja meg a hátam.
Számol és érkezik a következő sorscsapás: bejátssza a Groovehouse együttes örök slágerét, a Hajnalt. Nem tudom eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy esetleg ez az aktuális kedvence? Utálom a dalt is, a stílust is. De ami a legrosszabb, hogy valamiért mégis beleragadt a fülembe. Nem mondanám, hogy kínszenvedés volt megtanulni. Egyszer meghallgattam és állandóan ott kavargott a fejemben, de az elveimmel ütközik ez a dal.
Nem bírom a popzenét. Ezek az elvetemültek, képesek négy akkorddal megbolondítani az embereket. A titkos receptjük, amit annyira őriznek: C G Am F. Egész lemezeket képesek ennyiből megírni. Mi, akik a jazzért születtünk, élünk és halunk, ezzel a négy akkorddal elvből nem foglalkozunk. A négy betűvel, meg egy közhelyszótárral, bárki világsztár lehet, csak egy jó producer kell hozzá, aki kellőképpen jártas a zenei divatban és tudja, hogy a fiataloknak melyik számítógépes effekt ragad meg a fejében. Dühít? Régóta nem. Büszke vagyok, hogy nekem, ez a szint nem elég. Többet akarok! Érteni akarom a zenét, a dalt. De egyelőre kénytelen vagyok Máté őrült ötleteinek felülni és a történelem szégyenfoltjait játszani egy utcazene fesztiválon, a Margitszigeten.

„Engem ma reggel az ágy is ölel”

Ezen a mondaton egy kicsit elmélázom, egy hűvös őszi reggel jut eszembe. Összebújva valakivel, akit szeretek. Ahogy az ujjaim járnak a feketefehér billentyűkön, úgy cikáznak a gondolataim. De nem Tamásra gondoltam. Már nem. Lassan belátom, ha az egész életemet vele élném le, boldogtalan lennék. Soha nem illettünk össze. Alapvető dolgokban teljesen más oldalon állunk, de ezzel talán együtt tudtam volna élni…
Most más jár a fejemben. A következő. Az eljövő szerelem, ami majd visszaadja a hitem, az élet értelmét. Érzem a szívemben, hogy amit eddig szerelemnek hittem, csak a bemelegítés volt. A szerelmes dalokat hallgatva, a romantikus regényeket olvasva tudom, hogy még nem ismerem a szerelmet. Tamás kedvessége levett a lábamról, az állítólagos bizalmát irányomban biztosítéknak éreztem. Ő volt a mankó, mert szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok és bíztat. Elég volt ennyi, hogy egy egész évtizedet elpazaroljak az életemből.
Elhallgatnak a hangszerek. Kérek egy kis gitár hangerőt a fülemre, a saját hangom pedig túl sok. Sajnálom, hogy a gondolataimnak nincs potmétere, helyesebben potenciométere a keverőpulton. Elég lenne csak odaszólnom Viktornak, hogy tekerje le a hangerőt. Nem bolondulnék meg a nyilvánvaló tények áradatától, amik minden órában legalább egyszer hangosan ordítanak, hogy elcsesztem, béna vagyok, talán soha nem lesz családom, talán kapcsolatfüggő vagyok, talán soha nem futok be.
Mindenki sorolja az igényeit, én addig a zongorára könyökölve, Máté kérdésén gondolkodom. Tamással tényleg nem lehetett soha semmit

megbeszélni? Ennyire elviselhetetlen alak? Jesszus! Miket kérdezek, hiszen nyolc évig a férjem volt. Mintha nem tudnám, mekkora hisztiket vágott le, ha késett a vacsora. Ahogy azért is, ha meg mertem kérdezni este tizenegykor, hogy mikor ér haza? Amikor meguntam a hetek óta tartó dorbézolást és érdeklődtem, hogy velem mikor akar eltölteni egy estét, akkor duzzogva vonult el az anyjához. Amikor megjegyeztem, hogy egy kisgyerekes pár is többet romantikázik, mint mi, kizavart a nappaliba aludni. Tudniillik, amikor a volt férjem – ezután csak így hívom – színészi válságban volt, nem volt hajlandó rám pillantani sem, nemhogy emberi hangnemben hozzám szólni. Sóhajtozott egész este, jobb esetben csak cigizett, rosszabb esetben le is itta magát, vagy elment a haverjaival bulizni. Állandóan a vonzás törvényén pörgött, azzal akarta megoldani minden problémáját, többek közt szerepet szerezni magának. Így nem csoda, hogy egy veszekedésünk alkalmával, amikor ismét otthagyott, megvártam, míg kifordul a főbejáraton és egy laza mozdulattal utána vágtam azt a rohadt Titok című könyvet, amit nekem ajándékozott a második vacsoránkon. A negyedikről kidobva, egetverő zajjal ért a betonra. Ha akkor eltalálom, gyorsabban megszabadulok tőle, mint ezzel a válási procedúrával. Ő csak annyit mondott: ezzel valami szörnyű dolgot teremtettél magadnak. Azt hiszem meg is válaszoltam Máté minden kérdését. Ki képes az egykori felesége után küldeni a válási papírokat futárral, egy koncerthelyszínre? Csak egy elmebeteg. Igaza van Máténak! Szerencsém van, hogy elváltunk.
A beállás után még a színpadon maradok és berendezem a kottaállványom. Nem mintha